Ez az egész blog messzemenően igyekszik tiszteletben tartani a gondolati szuverenitást. Így természetesen azokét is, akik nagyon másképp gondolkodnak mint én. A katedrálisépítés hasonlat arra is próbál utalni, hogy aminek először meg kell születnie, az egyáltalán maga az igény az építkezés megkezdésére. Nem szeretnék bűbájos szavakkal szellemi hadifoglyokat ejteni, hogy azután olyasmire vegyem rá őket, amit tulajdonképpen nem szeretnének. Esetleg rabszolgákkal piramist építtetni. Nem lenne elfogadható számomra, hogy már létező fejekből próbáljuk meg kiverni a nekünk nem tetsző gondolatokat. De a felnövekvő generációkba megpróbálni beültetni az értékrendünk szerint értelmes élet iránti igényt, azt teljesen rendben lévőnek érzem.
Az előjáték szakasz arról a kérdésről szól: mennyien lehetünk, akikben már ma ott él az igény, hogy katedrálisunk épülni kezdjen? És ezen a ponton bizony megengedek magamnak egy kis gondolati besugárzást. Nem befolyásolni szeretném az álláspontod kedves Olvasó, de arra igenis szeretnélek rábírni, hogy az álláspontod kinyilvánítsd. Jöjjenek hát a sugarak.
Gyakran, különböző "oldalakról" hallottam már a korábbi választások kapcsán is olyan kesergéseket, hogy jaj istenem, mit csináljak, ez az egész olyan borzasztó, nem tudom melyik ujjam harapjam meg, és így tovább. Nekem ilyenkor egy gondolati láncszem hiányzik, de az nagyon. Mintha nem hallottál volna még a néma gyerekről meg az anyjáról, drága Olvasóm?
Hallottam már étlaphoz is hasonlítani a politikai kínálatot, de a hiányzó láncszem akkor sem került elő. Elhangzik a főúr szájából, hogy van kitűnő velős turulpörköltünk, meg lekváros-mákos osztrigánk sztroganoff módra. És ekkor elkezdődik a sápadozás, öklendezés, hogy na, ez most már biztos nem fog lemenni. Pedig olyan egyszerű. Mindössze annyit kell mondani: Lajoskám, kicsit rossz a gyomrom. Lassan úgy huszonöt éve. Hozzon nekem egy kis krumplipürét paradicsomsalátával.
Egyszóval véget vetünk annak a reménytelen találgatásnak, hogy a politika próbálja meg kitalálni, mi vajon mit is akarunk. Inkább vesszük a fáradságot és elmondjuk, de ha kell, le is írjuk. Azután mi kérdezünk vissza: ki vállalkozik arra, hogy ezt nekünk megcsinálja? Ha senki, akkor koplalunk. Nem dacból. Hanem mert nincs rá jelentkező.
Ez volt a besugárzás első gondolata.
A második gondolat, hogy én tulajdonképpen nem egy dolgot szeretnék, hanem kettőt. Szeretném persze, ha az érdekeimet hathatósan képviselnék valakik. Fiatal vagyok, és szeretném, ha az élet csupa-csupa focipálya lenne, hogy bárhol kifickándozhassam magam, vagy már idős vagyok, és inkább az foglalkoztat, elég kényelmes lesz-e az aggokháza, ahol majd üldögélek, mindegy. De ugyanennyire, talán időnként még jobban is vágyom arra, hogy részesüljek abból a sok áldásból, amit egy szabad demokratikus országban való lét nyújtani képes, és amiket tulajdonképpen még nem is ismerek. Kapjak kiegyensúlyozott, sokoldalú tájékoztatást a világ dolgairól, érezzem biztonságban magam, hogy egy olyan jogrendben élek, ami nem csak kimondani, hanem érvényesíteni is képes jogaimat, hogy lássam, hogy a közös célok, melyek érdekében saját tevékenységem gyümölcseinek jelentős részét is átadom, hogyan valósulnak meg, hogy biztos lehessek abban, hogy a mindenkit megillető esélyekkel indulok, amikor a gazdasági élet valamely területén próbálok helytállni, és így tovább, és így tovább, felsorolni sem tudom, hiszen mint mondtam, mindezt csak hírből ismerhetem.
És a második gondolat lényege az, hogy ezt a két dolgot nem várhatom egy kézből. Amikor az érdekeim képviseletét engedem át, mintha harci kutyákat engednék szabadon. Nem adhatom nekik második feladatként, hogy mellesleg ne hozzatok szégyent a fejemre, viselkedjetek jólnevelten, tartsátok kordában magatokat. És találjátok ki és érvényesítsétek azokat a szabályokat, melyek egyébként a harcban a lehetőségeiteket korlátozzák. Ezek ellentmondásos feladatok, az egy szereplőre való kiosztásuk működésképtelen. Ha visszanézzük elmúlt éveinket, láthatjuk, hogy az érdekérvényesítés elsődlegessége fogalmi szinten is erodálja a demokratikus berendezkedés építőelemeit. Míg a rendszerváltás után tudtuk, hogy például a közszolgálati tájékoztatás függetlenségének megőrzése egyik legfontosabb feltétele a demokratikus berendezkedésnek, addig mára hülyének tartjuk azt az érdekérvényesítő csoportot, amelyik kisebb részt foglal el a kiherélt közmédia helyén keletkezett vákumban.
Innen kezdve már egyenes út vezet ahhoz a javaslathoz, ami az előjáték lényege a választásokat illetően. Ha nem csak a cipőd orrát bámulod, hanem távolabbra is tekintesz Olvasóm, akkor láthatod, hogy legalább két feladat áll előtted. Egyszerre kellene gondoskodni az ország működőképességének megőrzéséről és a rendszer átalakításáról. Utóbbit a jelenlegi rendszer szereplői biztosan nem fogják megtenni. Két okból. Először, mert nincs rá megbizatásuk. Másodszor, mert haszonélvezői lettek a kialakult berendezkédesnek.
Ha mindkét feladat fontosságát belátod, akkor fontold meg a következő javaslatot: oszd meg szavazatod ennek megfelelően. A listás szavazatod helyezd oda, ahonnan a jobb kormányzást, az ország működőképességének fenntartását várod. Az egyéni szavazatod pedig add annak, aki a rendszer átalakításának feladatát megérti és arra vállalkozik. Ez egy egyéni jelölt lesz, aki a Katedrálisépítők nevében indul. Már feltéve, hogy választói körzetedben lesz ilyen jelölt.
