Lássuk hát, mi is ez az előjáték.
Először is, játszani jó. Az is jó, ha megajándékozzuk magunkat azzal az érzéssel, hogy mi játszunk a világgal, és nem fordítva. Odapiszkálunk egy kicsit ennek a bizarr világnak, amit politikai életünknek van szerencsénk nevezni, hogy lássuk, reagál-e és hogyan. De egyáltalán nem öncélú rosszcsontkodás vezet minket. Szükségünk van azokra az információkra, melyek a játék során felszínre jönnek. Azok alapján fogjuk tudni megmondani ugyanis, hogyan vágjunk bele a játék után a katedrálisépítésbe.
Magát a játékra való felhívást egy külön bejegyzésbe tettem. Sokat érvelgetek még egyéb helyeken is a részvétel mellett, ennek során magamat már olyannyira meggyőztem, hogy szinte az egyetlen békés járható útnak tartom afelé, hogy országunk elakadt szekerét a kátyúból kimozdítsuk. És hogy miért olyan nagyon-nagyon jó egyébként is ez az ötlet? Többek között nem biztat senkit olyasmire, hogy rettentő gyötrelmek között átszavazzon valami olyan helyre, ahova nem szeretne. Ezen túlmenően rendkívül nevelő hatású is, megtanít arra, hogy bizonyos alapvető dolgokban bátran egyetérthetünk olyanokkal is, akikkel egyébként kevésbé – de még mindig nagyon fontos – dolgokban nem értünk egyet.
Némileg a kényszer szülte – hiszen például sajtónyilvánosságra nem számítok – hogy a javaslat terjedését apró animációs ötletekkel próbálom segíteni. Mivel szabadságunk felismerésében és gyakorlásában jelentős deficittel rendelkezünk, ezeket egy alapfokú szabadságtanfolyam kezdő gyakorlatainak álcáztam.
Szerepel még egy bejegyzés, mely felvázolja a játék lehetséges kimeneteleit és megnyugtatja az aggodalmaskodókat, hogy nem kell örökre búcsút intenünk kedvenc politikusainknak. Bölcsesség szempontjából azon a szinten mozog, mint ahogy tanácsadók instruálják politikus ügyfeleiket, mint teszem azt „a politikus nem kelti a hullámot, csak ráül”.
És ennyi, elengedem az Olvasó kezét, hogy főjön a levében.
