Elsőre talán dicsekvésnek tűnhet az a kijelentés, hogy szoktam gondolkodni. Pedig távolról sem csak erről van szó.
Egy vallomással tartozom, én bizony a gondolkodást jó ideje csak élvezeti cikknek tekintem. Megpróbálok persze ügyelni arra, hogy a léc ne legyen túl alacsonyan, de legalább ugyanolyan fontosnak tartom, hogy ne legyen túl magasan se. Nem belebolondulni szeretnék olyan kérdésekbe, melyeket megoldani nem tudok, inkább csak fürdeni kellemes kihívást jelentő gondolatokban.
Az Írással kapcsolatban is fölmerülhet a vád, hogy naiv, utópisztikus, nem veszi figyelembe az élet komplexitását. Ezek a vádak megalapozottak. Valóban, ha arra gondolok, hogy a közéletben milyen bonyolult módon keverednek világnézeti megfontolások hatalmi, gazdasági érdekekkel, és zsigeri indulatokkal, azt mondom, nekem ez túl bonyolult. Túl magasan a léc. Meghagyom azoknak, akik ezt hivatásszerűen űzik.
A leegyszerűsítő megközelítés mégsem értelmetlen. Ha ezek közül csak egy tényezőt vizsgálok, el tudom dönteni, hogy az erős, vagy gyenge. Ha ugyanis megnézem, hogy milyen kellene legyen a közélet, ha a demokratikus eszmék erősen érvényesülnének, és azt látom, hogy nagyon nem olyan, akkor megállapíthatom, hogy a demokrácia gyenge. Erősíteni kell.
Még egy dolog kapcsolódik a témához a gondolkodással kapcsolatban. Úgy látom, gondolatainknak elenyésző része születik a fejünkben. Tipikusan készen kapjuk, legfeljebb kicsit rendezgetjük őket. Ugyanakkor a fejünkben létrejött kombinációt igyekszünk hasonló vehemenciával terjeszteni, mint ahogy génjeink örökítésére törekszünk. Én is, miért írom ezt a blogot? Valóban a sorsunk jobbra fordulását remélem tőle? Vagy csak arra a kielégülésre vágyom, amit maga a terjesztés jelent?
Akárhogy is van, szeretem úgy látni, mint ahogy a memetikusok teszik: csak kérészéletű hordozói vagyunk gondolkodási módoknak, az igazi evolúciós harc köztük zajlik. Ezért is gondolom, hogy az általunk képviselt nézetek terjesztésének elsődleges eszköze az új generációk nevelésében rejlik.
