Katedrálisépítők

Elveszthettem a tiszta tudatom egy időre. Nem tudtam elválasztani, mi az ami valóban megtörténik, mi az, ami csak a láztól tépázott elme szüleménye.

Az biztos, hogy célba érkeztünk. Megjelent hirdetményeken, de harsogták a megafonok is szakadatlanul. A sok lemondás nem volt hiábavaló, a cél nem tévesztés meghozta gyümölcsét. Stadionavatóra készül az egész ország. Pontos értesítést kapott minden állampolgár, a nagy napon kinek melyik stadionban kell megjelennie. Boldogan, fegyelmezetten, három napi élelemmel.

–  Te tényleg nem tudtad, mire valók a stadionok? - kérdezte barátom, és nem akarta levenni rólam a szemét.

– Ne hülyéskedj – próbáltam elütni a dolgot – olyan ma már nincs.

De láttam, hogy nem hat rá.

– Figyelj, itt van a ballon, én abból fogom nézni, gyere velem - kértem.

– Nem lehet.

Ha nem lehet, hát nem lehet. Akkor már csak nézzük egymást. Pereg párhuzamosan az emlékezet. Látom, most gondolsz arra, amikor kettétéptük a pénznyomdából frissen kikerült Adyt. Ha egyszer valaki elvinné hozzád a nálam lévő felét, ne kérdezz tőle semmit. Azonnal törd ki a nyakát. Romantikus hülyegyerekek.

Megöleltük egymást.

A francba, morogtam, míg a hőlégballon köteleit próbáltam eloldani a sötétben, legkésőbb a halálra úgyis meg kell tanulni egyedül lenni. Nyugodt idő volt. A ballonban amúgy sem érezni szelet, csak azt látni, csúszik-e arrébb a táj. Nem csúszott. Feketéllett a tömeg a stadionban. A szónoklatot nem lehetett érteni, csak az ismerős visszhangos hangosítás bugyborékolása. A világítást tekerték egyre feljebb. Fehéredett a fekete tömeg. Már csak mint a koszos hó. A fény nyomta el a hangot is. Mire egyetlen fehér izzássá vált a stadion belseje, némaság lett.

Ez telekinetikus állomás, nyilallt belém a felismerés. Ma már nem kellenek marhavagonok. Ereszkedni kezdtem. De ahogy egyre közelebb értem, a stadionban ismét csökkenni kezdett a fény, tért vissza a hang. Furcsa mód valahogy kedélyes hangzavar. Mire földet értem, a stadionból özönlött ki a nép. De kik ezek? Hangosak voltak és magabiztosak. A legkülönbözőbb nyelveken hadováltak.

Hát erről van szó! És én még azt hittem, hogy ezt is ezek csinálják. Dehogy. Központilag. Megforgatták a népek üstjében a fakanalat. Végülis logikus gondolat.

Másnap hunyorogva ültem a ház előtti padon. Isten hozott, okostojások. Na, most hogyan tovább?

Hát ezek nem kezdtek sopánkodni, hogy jaj istenem hol vagyunk, jaj istenem, mi van itt. Bocsánat, de egyszerűen röhögtek. Hogy nézd már, ez meg mi a babom? Meg még ez is! Csapkodták a térdüket, a könnyeik potyogtak. Mikor kiszórakozták magukat, csak annyit mondtak: na jó, ezt most hagyjuk abba.

Fél év múlva megvolt mindenem, ami után korábban csak sóvárogtam. Színvonalas közmédia, valóban független demokratikus intézmények, sokszínű oktatás, satöbbi, satöbbi, nem maradt olyan kívánságom, ami ne teljesült volna.

Csak ültem a ház előtt a padon, megmozdulásra is kedvetlenül. Most akkor hová lett a hazám?