I.
– Mikor nyílt ez az étterem?
– Még fel sem épült uram.
– Nagyon szép helyen van.
– Köszönöm uram. Mivel szolgálhatok? Ha megengedi… ma felséges a lábszárunk.
– Lábszár? Hogyan készül?
– Natúr, éppen csak egy kis ellenfényben.
– És milyen lábszár?
– Női lábszár, természetesen. Hozhatok egyet?
– Nézze, már vége a paraolimpiának.
– Értem, hozok egy párat. Foglaljon helyet uram.
Az ősz közeledtével a szigetspiccre a koradélutáni órákban érdemes érkezni. Amúgy sem gyakori, ráadásul némileg feledékeny látogatóként minden egyes alkalommal elcsodálkozunk, ahogy az utolsó méterek megtétele a ritkás ártéri erdőben a szinte észrevehetetlen folyamatos lágy ívű balkanyarral finoman megzavarja tájékozódási képességünket és a csúcs kibukkanása megtréfálja elképzelésünket a sziget állásáról. A spicc ugyanis valójában egészen délnyugatnak fordul, minket újból meghökkentve, a Szentendrei-Dunaág keskeny szalagját viszont szorosan a Visegrádi hegység tövéhez simítva. Ennek köszönhető, hogy a leszűkülő meder a már alacsonyabban járó nap sugaraitól védetten képes akár egész délelőtt megőrizni a reggeli párát és a megérkezéskor feltáruló kép bal felét áttetsző fátyol mögé rejti. Jobb kéz felől viszont az elterpeszkedő Nagy-Duna még hallani sem akar az ősz közeledtéről, tobzódik a totális napsütésben. A szigetcsúcs – mint óceánjáró orra – lágyan imbolyogni látszik a két világ határán. A hajó orrában pedig – a maga részéről – ott imbolyog egy apró alak.
Ugyanis nem akármilyen nap ez a mai. Első randevús nap. Amolyan régen volt és régen várt. Váratlanul jött és már alig remélt. A visszafogott biciklizés éppen annyira gyötörte meg a testet, amennyire kell. Éppen, hogy egy kicsit elbóduljon, némileg öntudatlanul keresse az enyhet a sajgó tagoknak. Bricsesz nadrágot följebb tűrni, a kavicsok között surrogó hűsítő sekélybe belegázolni. A lábszár natúr, éppen csak egy kis ellenfényben.
A vendéglős elismerésre méltó lényeglátással ragadta meg a jelenetet. Az étlapra ezt írta – márpedig ennél pontosabban fogalmazni aligha lehet:
Tébláb kavicságyon –
avagy az immanens tétovaság önálló létre ébredése tébláboló lábak képében.
II.
Kényelmesen bevackolom magam az asztalhoz. Szemből a Fellegvár uralja a teret. Bár maga alig-alig kivehető a párát elgőzölögtetni igyekvő napfényben, felsőbbsége megkérdőjelezhetetlen. Mint magas egyházi méltóság útját kereső zarándokhoz, úgy ereszkedik le hozzám, pátoszba kevert csipetnyi iróniával kérdi: ugyan, honnan jövünk, s merre megyünk gyermekem?
Na tessék, hogy mi van? Eltelik egy kis idő, mire egyáltalán fölfogom a kérdést. Látható és láthatatlan, múlt és jövő, előttem és mögöttem? Tényleg, hogy is vannak ezek a dolgok? Hátunk mögött szeretnénk valahogy tudni a múltat és lépdelni arccal a jövő felé? Micsoda képtelen ötlet? Amit magam előtt látok, az – ehhez kétség nem fér – a színtiszta múlt. Rég- és közelmúlt egyaránt. Ott van már benne az a pillanat is, ami az imént még jelen volt. És lám, ebben a keretben hirtelen azonnal a helyére kerül minden. A történelem hűs árama szemből, a látott, látható múltból csörgedez felém, hogy – lábam körül nyaldosva, majd – a szigetspicc által választásra kényszerítve – eltérülve jobbra vagy balra – haladjon tovább a hátam mögé. Arra, ahol valahol a jövő csírái rejtőznek. A kifürkészhetetlen világába, ahova a pillantásom el sem ér.
Az időbe révedés természetes irányának ez a váratlan meglelése, az ebből fakadó emelkedettség és nyugalom fura módon keveredik az első randis nap amúgy nagyon is földi izgalmával, válaszok fürkészésével.
– Vajon nem addig legszebbek-e már a kérdések is, míg nyitottan lebegnek? – fontoskodik tovább öntelten a Fellegvár – Ameddig bennük rejlik az összes képzelhető válasz lehetősége?
Más körülmények között talán készséggel tekinteném ajándéknak ezt a kérdést is, elmerülni benne azonban most nincs idő. Szemem láttára dolgozik ugyanis éppen a látványszakács. Készül a ház napi specialitása – a tétova láborgia – néhány illékony pillanatba zárva. Judit kiszámíthatatlanul lépked jobbra-balra. Időnagyítás – mormogom magam elé megilletődötten, ahogy a törékeny alakot nézem, és hálásan nyugtázom, hogy a legapróbb részlet megfigyelésére is időt hagyva szédeleg előttem ez a megfejthetetlen csoda. A csoda, amelynek szülőit pedig nagyon is jól ismerem. A valószínűtlenség és az eldőlni nem akarás közös gyermeke imbolyog előttem. A szökőkút vízsugarán táncoló pingponglabda.
Az oly kedves látvány rabjaként a lelkem minden határon túl tágul. A jövő latolgatásának bármiféle kényszerét úgy hullajtom el, mintha nem is kapaszkodtam volna ilyesmibe soha. Elönt egy bizonyosság. Mostantól képes vagyok egyformán menni előre. Egyformán, mindegy mi felé.
