Azok kedvéért, akik nem találkoztak még vele, elmondom, milyen az, amikor egy párkapcsolat megromlik.
Az bizony olyan, hogy amint az egyik fél megszólal, a másik azonmód közbevág és elkezdi hevesen bizonygatni az ellenkezőjét. Teljesen mindegy, miről van szó, az indulatos ellentmondás vágya legyűrhetetlennek bizonyul. Ebből azután érdekes helyzet alakul ki. Akármelyik érmét vesszük is, az egyik fél csak az egyik oldalát fogja látni, a másik csak a másikat. Márpedig aki mindem éremnek csak az egyik oldalát kezdi látni, annak az életképessége rohamos hanyatlásnak indul. Szerencsére egy párkapcsolat egy kis zárt világ, abból kilépve nem kötelező az ott hangoztatott nézeteket magunkkal vinni. Ha elmegyünk otthonról, viselkedhetünk normálisan.
De mi a helyzet, ha nem párocskák, hanem nagyobb közösségek, ne adj isten társadalmi csoportok között indul meg ez a folyamat? Sajnos sok minden hasonlóan alakul. A jelenség, már ami az azonnali indulatos ellentmondás kényszerét illeti, teljesen hasonló módon tud kifejlődni. És az is igaz, hogy az ebben a konfliktusban felvett álláspontot is csak akkor tudjuk elhagyni, ha egy körrel kijjebb lépünk kapcsolataink rendszerében. Mondjuk társadalmi csoportok közötti megromlott viszony esetén a legközelebbi kör, ahol újra normálisan viselkedhetünk, a külföld. No, ez nekem már nem tetszik. Szeretném, ha szabad lenne idehaza is normálisnak maradni.
Szórakoztató, hogy időnként milyen esetlegesen kerülnek az egyes érmék egyik vagy másik oldalát favorizáló álláspontok az egyik vagy a másik oldalra. Vajon melyik tábornak jut a kultúra ápolása, melyiknek az elnyomása? Kinek jut a történelmi tapasztalatokra való hagyatkozás, kinek a jelen történéseire való spontán reagálás? Kinek a nemzetközi integráció, kinek az elszigetelődés? Kinek nyugati, kinek keleti orientáció? Kinek atomerőmű, kinek repcepogácsa?
Akárhogy is van, aki egy adott szinten konfliktusban él, az azon a szinten kénytelen hülyét csinálni magából.
Visszatérve a párkapcsolatokra, érdemes még megfigyelni, hogyan építik ki a felek a saját verzióikat, melyek többnyire köszönőviszonyban sincsenek egymással. Pszichológusoktól megtanulhatjuk, hogy ebben a folyamatban a tények a legpuhább dolgok. Önmagában a folyamatot lehet persze elítélni, de minek. Ez alighanem szükséges a továbbéléshez. Ha olyan dolgokat követtem el, melyeket tényleg nem lett volna szabad, mit tehetek? Felköthetem magam, vagy addig görbítgetem a múltat, míg lesz egy vállalható verzióm.
De hogy néz ez ki társadalmi méretekben? A múlt görbítgetésének igénye ugyanúgy megjelenik. Látjuk, hogy napjainkban is új történettudományi intézeteket szükséges gründolni. Ugyanakkor a fizikai eltávolodásnak az a módja, amit egy párkapcsolatban a szétválás jelent, nem lehetséges. Akkor hogyan kell ezt kezelni?
Azt gondolom, hogy az együttélésre ítéltség miatt a saját verzió építése éppen hogy a rossz irány, távolabb visz a megoldástól. A közös verzió kialakításában talán a saját verziók továbbörökítésének fékezése a leghatékonyabb eszköz.
